Jelen írásomban három olyan, a debreceni Csokonai Színház 2011/2012-es évadában játszott darabról fogok értekezni (sorrendben: A fodrásznő, Scapin, a szemfényvesztő, valamint a Peter és Jerry), melyben a dohányzás, mint fontos dramaturgiai elem jelenik meg.
Elsőre furcsának tűnhet, hogy egy – látszólag – ennyire sokadrangú színpadi elemet választok jelen dolgozat központi témájának, hiszen akadémiai szempontból eléggé elhanyagolt eszközről van szó, annak ellenére is, hogy a füst szinte minden darabban megjelenik ilyen vagy olyan formában. Általános – mondhatni konvencionális – felhasználása igen egyszerű célokat szolgál: beszűkíti a játékteret, valamint elfed a rendező által kijelölt részleteket a nézők szeme elől, ezáltal úgymond kihúzza lábuk alól az episztemológiai talajt. Ám a fentebb említett három színdarab különlegessége, hogy a mesterséges, dietilén-glikol füst mellett a dohányfüst is jelen van, mely – mivel emberi eredetű, és a legtöbb esetben van illata/szaga (attól függően, hogy a dohányt kedvelő, vagy nem kedvelő nézőt kérdezünk) – organikusabban hat. Így közelebb hozza a nézőt a színészekkel, szorosabbra fűzi a „játékosok és nézők együttes testi jelenlétét”, mely Erika Fischer-Lichte szerint „az előadás létrejöttének mediális feltétele”. (A performativitás esztétikája, 49.)
Ahhoz azonban, hogy teljes mértékben megérthessük a dohányfüst színpadi jelentőségét, fontos, hogy lássuk, mennyire kulturálisan beágyazódott szokásról van szó, ezért mielőtt rátérek a darabok tárgyalására, egy rövid történelmi áttekintést nyújtok.
Túlzás nélkül állítható, hogy a dohányzás egyidős az emberi civilizációval. Az első írásos emlék, ami a szokásról ránk maradt, Hérodotosz görög történetíró tollából származik, aki a vad szkíta lovasok azon szokásáról adott hírt, miszerint a nomádok egy ismeretlen növény leveleit vetették a tűzbe, majd körülülték azt és valósággal beitták a füstjét. A füst hatására „megittasultak, […] mígnem ugrándozni, táncolni és énekelni nem kezdtek”. (Crole 11) A dohányzás jóval kifinomultabb formája a pipa volt, melyet elsőként az amerikai őslakos indiánok ismertek, és amely Kolumbusz Kristóf 1492-es legendás expedíciója után elindult világhódító útjára, hogy aztán nem egészen egy évszázad leforgása alatt sikerrel beépüljön először az európai, majd később a közel-keleti és az ázsiai kultúrákba.
Számos középkori írót ihletett meg a dohány és annak „mágikus füstje”, többek között Robert Burton angol írót és egyházférfit, aki 1621-ben született „A melankólia anatómiája” című regényében méltatja az „isteni, ritka, oly fenséges dohányt””. (Crole 11) Mint bármely más ennyire népszerű szokás, természetesen a dohányzás sem kerülhette el, hogy a színpadon is megörökítsék. Sőt, a színház még hamarabb fedezte fel magának a dohányt, mint a szépirodalom. Benjamin Johnson angol reneszánsz drámaíró 1598-ban írott „Mindenki saját szájíze szerint” című színdarabjának zárójelenetében a következő szavakat adta egyik szereplőjének szájába: „Uram, igaz hitemre mondom, és az egész világ cáfolhatatlanul igazolhatja, hogy jártam Kelet-Indiában, ahol a dohány terem, és ott jómagam s még tucatnyi gentleman huszonegy héten át semmi más étket nem ízlelt csupán ennek a füstjét. Nyilvánvaló, hogy ez csakis kegyes isteni ajándék lehet.” (Crole 21)
Természetesen akadtak, akik ki nem állhatták, netán egyenesen undorodtak a dohányfüst jellegzetes illatától. A dohányzás betiltásáért lobbizó jelentősebb történelmi alakok között megtaláljuk I. Jakab angol és skót királyt, aki 1614-es „Tiltakozás a dohányzás ellen” című írásával alighanem az első a dohányzást hivatalból betiltani igyekvők hosszú sorában. Érvelése szerint
„mikor is [ti, dohányosok] rontó szándékkal Isten ellen vétkeztek, önnön személyeteket és javaitokat károsítjátok meg… e szokásnak hódolva magatokra vonjátok minden tisztességes polgár és az összes idegen, kivel a sors összehoz, elítélését, megvetését és haragját. E szokást undorító látni, szörnyű szagolni, károsítja az agyat, veszélyes a tüdőre, és ami a legrettenetesebb: bűzös füstöt fújva leginkább a feneketlen pokol kénköves tüzét idézitek.” (Crole 37)
Jakab azáltal, hogy egy vallásos képet idéz fel kiáltványa zárómondatában, akaratlanul is elősegíti a dohányzás undorító szokásból performatív eszközzé való transzformációját, hiszen a rituálék kontextusába emeli azt, melyeket Erika Fischer-Lichte „A performativitás esztétikája” című kötetében egyértelműen, mint performatív cselekvéseket kategorizál (12).
Természetesen a dohányzás a színház nézőterén jóval hamarabb megjelent, mint magán a színpadon. Idővel a közönség soraiban annyira elharapódzott a dohányzás, hogy egy-egy előadás alatt valósággal vágni lehetett a füstöt, ami érthető módon zavarta a nemdohányzó színházlátogatókat, valamint magukat a színészeket is. A füst egészségkárosító hatása, valamint a tűzveszély miatt (emlékezzünk, London leghíresebb színháza, a Shakespeare társulata által alapított Globe – a kor legtöbb épületével egyetemben – teljes egészében fából épült), a színházakban való dohányzást királyi parancsra még a 18. században betiltották a szigetországban.
A 18. században megjelent a tubák, majd a 19. században a cigaretta, melyek teljes egészében átformálták a dohányzást. Míg addig főként a rendkívül körülményes és rengeteg mocsokkal járó pipázás volt a szokás fő formája, a fentebb említett két új „jövevény” (a kevésbé bonyolult használatnak, az elegánsabbnak tartott formának , valamint az alacsonyabb árnak köszönhetően) hamar letaszította a pipát képzeletbeli trónjáról.
Érdemi változás azonban (a formai változások ellenére) a dohányzás kulturális megítélésében nem is történt egészen a 20. század második feléig, amikor is az addig roppant erős „dohányos” lobbi teret engedett a kialakulófélben lévő nemdohányzó mozgalomnak. A trend az ezredfordulóra teljesen meg is fordult, és egy olyan folyamat vette kezdetét, amely még napjainkban is tart: a dohányreklámokat betiltották, a nemdohányosok védelme érdekében pedig a dohányzást pedig száműzték először a közösségi helységekből, majd szépen lassan – a kijelölt dohányzóhelyeken kívül – mindenhonnan.
A fentiek fényében könnyen érthető tehát, hogy ma dohányozni már-már politikai és személyes állásfoglalás, korántsem az, ami egykoron volt: egyszerű (bár káros) szokás. Fokozottan igaz ez a színházra, ahol jelen sorok írója fültanúja volt, amint az amerikai Edward Albee Peter és Jerry című darabjának előadásán a pipás Peter-t játszó Rudolf Péter pipára gyújtását rosszalló köhintések és megjegyzések kísérték.
A fodrásznő
A dolgozatban tárgyalt három darab közül a dohányzás a legsematikusabb formájában egyértelműen Medvegyev Fodrásznőjében van jelen: a színpadon csupán egyetlen alkalommal gyújtanak rá, akkor is egy egyszerű cigarettára, és a dohányzás aktusa sem a színpadi előtérben folyik, hanem a díszlet egy kivágott ablakán át láthatjuk átszüremleni a dohányfüstöt. Ebben a jelenetben a Kristán Attila által játszott karakter egy elképzelt dialógusban osztja meg a névadó fodrásznő, Irina (Szűcs Nelli) meggyilkolására szőtt terveit a színpadot elő- és háttérre osztó fal innenső oldalán ülve, míg a háttérben Trill Zsolt füstöt eregetve hallgatja. A színpadkép, nem utolsósorban a füstnek és a fény-árny játéknak köszönhetően, a darab ezen pontján egészen szürreálissá válik. Érzésem szerint a cigarettafüst itt azért váltotta fel a füstgépet (ami egyébként a darab többi részében többször szerepet kap), mert sokkal élőbb, mint a mesterséges párja, valamint jobban irányítható, kevésbé kiszámíthatatlan terjedésű. Megjegyzendő azonban, hogy (ellentétben a másik két tárgyalt darabbal) itt a szag nem hagyja el a játékteret, és nem terjed át a nézőtérre, ezzel párhuzamosan pedig a dohányzás nem hoz létre a Fischer-Lichte által a színház működéséhez oly fontosnak tartott nézői-színészi kontingenciát, avagy együttes testi jelenlétet (51).
Scapin, a szemfényvesztő
Ezzel szemben Moliére Scapin, a szemfényvesztőjében pont a szag/illat aspektusa az, amely hangsúlyossá teszi a dohányzást. Amikor a Trill Zsolt által játszott Scapin a darab elején rögtön ébredése után rágyújt vaníliás szivarkájára, a nézőtér is hamar megtelik az illattal. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a cselekedet több célt szolgál: egyrészt kiterjeszti a teret, hiszen ahogy a füst (és a szag/illat) leáramlik a színpadról a nézőtérbe, a két tér közötti határok elmosódnak. Különösen látványos ez a darab egy későbbi pontján, ahol a kitartó füstgépezésnek köszönhetően minden a színpadot, mind pedig a nézőteret vastag füstréteg üli meg, eltakarva gyakorlatilag az egész színpadot. Mikor szemünk már épp hozzászokna a sötétséghez, hirtelen felgyullad egy lámpa, melynek fénye a színpadon gubbasztó Scapint világítja meg, aki így egy gót vízköpőhöz válik hasonlatossá. A füst – mind a szivarkáé, mind pedig a mesterséges – ilyetén használata egy aspektus megjelenését jelenti: a füst itt atmoszféra-formáló szerepet játszik, hiszen nagyban hozzájárul a tér egy elhagyatott kávézóból kísértettanyává való transzformációjához.
Peter és Jerry
Edward Albee Peter és Jerry című darabjának egyik címszereplője, Peter, Scapinhez hasonlóan átváltozik a darab folyamán: értelmiségi könyvkiadóból gyilkossá lesz. Ahogy azt Crole könyvében is megfogalmazza, „a tudósokat regóta úgy ábrázolják, mint akik füstfátyol mögül osztogatják bölcsességüket […] Sok pipázó tudós van.” (58-69) Ezt a sztereotípiát erősítendő Albee is pipát nyomott a karakter kezébe. Ám ez a pipa jóval több, mint egyszerű sztereotipikus eszköz, mely Petert hivatott kerekebbé tenni: a pipa Peter életének talán legnagyobb szimbóluma. A darab második felében, a természet lágy ölén – feltehetőleg a new york-i Central Parkban – Peter szeretne egy kis időt (egy könyv társaságát leszámítva) egyedül, kedvenc pipája társaságában tölteni. Ám Jerry képében váratlan társasága akad, aki – akarva vagy akaratlanul, nem igazán derül ki – újra meg újra megakadályozza abban, hogy rágyújtson. Minden pipás tudja, hogy kettőnél többször nem szabad meggyújtani a dohányt, mert borzalmas íze lesz, ennek ellenére Peter legalább ötször megpróbálja életre kelteni a pipáját, ám az mindig kialszik. Peter élete is pontosan ilyen: mivel nincs meg benne az az erő, olyan szenvedély, amely életben (égve) tartaná, folyton kialszik.
Érdekesség, hogy a darabokat a bennük megjelenő dohányzás formai komplexitása megfeleltethető a bennük dohányzó karakterek összetettségével: A fodrásznőben egyszerű kispolgárokat látunk, egyszerű motivációkkal, ennek megfelelően a dohányzás legelemibb formáját választják: cigarettáznak. Scapin karaktere jóval bonyolultabb, nehezen kibogozható, inkonzisztens motivációkkal (bár a darab végére mindent felülír benne a bosszúvágy). Nem meglepő, hogy az ő választása a szivarkára esett: nehézkes, tömény, a legkárosabb az egészségre. És Peter, mind közül a legösszetettebb karakter (bár egyszerű külsője nem ezt sugallja) használja a legkörülményesebb, legbonyolultabb dohányzási módszert, melyet nem ritkán már művészetnek tartanak: az ő választása a pipára esett.
Összefoglalásként elmondható, hogy a dohányzás az emberiség történetének kezdetétből fontos szerepet játszik az életünkben, ám változó megítélésének köszönhetően nem mindenhol látják szívesen a dohányosokat. Ám a rengeteg negatív vélemény, valamint a rendkívül erős dohányellenes lobbi, melyek a dohányzáshoz kapcsolódnak, nem jelentik azt, hogy az élet sok területéről párhuzamosan a színpadról is száműzik a dohányfüstöt, hiszen akármilyen káros is, művészeti értékkel bír, és egy igen különleges eszköz a rendezők eszköztárában.
Ádám Bence
Felhasznált irodalom:
Crole, Robin. A pipa: egy nemes hagyomány tudománya és varázsa. Glória kiadó, Budapest: 1999.
Fischer-Lichte, Erika. A performativitás esztétikája. Balassi kiadó, Budapest: 2009.
